Kevés olyan politikai kifejezés létezik, amely annyira átitatta a 20. század és a 21. század elejének közbeszédét, mint a „fasiszta”. A szó eredetileg egy konkrét politikai mozgalmat, Benito Mussolini 1920-as évektől kezdődő olaszországi rendszerét jelölte, mára azonban a használata drámaian kibővült: alkalmazzák politikai ellenfelekre, autoriter hajlamokra, rendpárti megnyilvánulásokra, sőt időnként pusztán kellemetlen vagy agresszív viselkedésre is. Ez a jelentésinfláció nem csupán nyelvi probléma: a „fasiszta” szó alkalmazásának története maga is része annak a politikai küzdelemnek, amely az értelmezésért, a morális megbélyegzésért és a társadalmi pozíciókért folyik. Ahhoz, hogy értsük, mit jelent ma „fasisztának” nevezni valakit, vissza kell térnünk a kiindulóponthoz: mit jelentett eredetileg ez a szó, és hogyan vált a 20. századi politika egyik legtoxikusabb nyelvi fegyverévé
A „fasiszta” kifejezés a latin fasces szóból ered, amely a római köztársaság idején a hatalom szimbóluma volt: vesszőnyalábba fogott bárd, amit a lictorok, azaz a végrehajtó hatalom képviselői hordoztak a consul előtt. Mussolini, aki az első világháború utáni Olaszország zűrzavarában kereste a nemzeti egység és a rend helyreállításának eszközét, tudatosan választotta ezt a nevet a mozgalmának. A Fasci di Combattimento először félkatonai nacionalista tömörülésként jelent meg, majd 1922-től politikai hatalomra jutott, és megkezdődött az olasz fasizmus intézményesítése. A fasiszta rendszer jellemzői: az egypárti állam, a vezérelvűség, a korporatív gazdaság, az agresszív nacionalizmus és az antikommunizmus. Kezdetben a rendszerépítés technikai aspektusainak tűntek, de hamar kiderült, ezek egy olyan totális államot építenek, amely a társadalom minden szféráját ellenőrizni akarja.
A „fasiszta” szó ekkor még viszonylag pontos jelentéssel bírt: egy konkrét történelmi rezsim, sajátos eszmerendszer és intézményrendszer jellemzője volt. Ugyanakkor a náci Németország felemelkedésével és a második világháború során a fasizmus szó elkezdett tágabb értelmet nyerni. Az antifasiszta mozgalmak, különösen a kommunista pártok retorikájában a „fasiszta” kifejezés egyre inkább a jobboldali autoriter rendszerek általános megjelölésévé vált, gyakran a kapitalizmus szélsőséges változatával azonosítva. A Szovjetunió propagandaeszköztárában a „fasiszta” címke rendszeresen illette nemcsak a náci Németországot vagy Mussolini Olaszországát, hanem bármilyen nyugati, imperialistának tekintett rendszert is. A hidegháború során így a „fasiszta” szó már nem egy történelmi rendszert, hanem egy világnézeti ellenséget jelölt: a tőkés, nyugati, polgári világot – vagyis „a másikat”.
A szóval kapcsolatos jelentésbővülés ettől kezdve megállíthatatlan lett. A nyugati baloldali értelmiség számára a fasizmus nemcsak politikai struktúra volt, hanem mentalitás is a konformizmus, a tekintélytisztelet, a militarizmus és a társadalmi kirekesztés kultúrája. Theodor Adorno híres Authoritarian Personality kutatása már azt vizsgálta, hogy milyen pszichológiai típus hajlik a „fasisztoid” viselkedésre. Ezzel a „fasiszta” szó tovább tágult: már nem volt szükség egypártrendszerre vagy katonai diktatúrára, elég volt egy családfői autoritás, egy iskolarendszeri fegyelem vagy egy rendpárti politikus, hogy megkapja a bélyeget.
A hatvanas-hetvenes évek radikális baloldali mozgalmai is használták a „fasiszta” szót minden olyan struktúrára, amely elnyomásra épült, a patriarchális családmodell, a kapitalista munkahely, az egyházi hierarchia, de még az iskolai tanár–diák viszony is bekerülhetett a „mikrofasiszta” viselkedések közé. A fogalom tehát levált eredeti történeti jelentéséről, és morális kategóriává vált, a rossz, az elnyomó, az agresszív, a szabadságellenes szinonimája lett.
Ez a jelentésátalakulás azonban nem ment végbe következmények nélkül. A „fasiszta” szó inflációja, túlhasználtsága és mindent elsöprő megbélyegző ereje egy idő után kiüresítette magát a fogalmat is. Amikor minden, ami kellemetlen, autoriter, konzervatív vagy egyszerűen csak nem progresszív, fasisztává válik, akkor valójában semmit sem mondunk róla. Az a kifejezés, amely egykor egy brutális diktatúra, a politikai gyilkosságok, a háborús agresszió és az államilag szervezett erőszak szinonimája volt, ma már gyakran egy közlekedési rendőr, egy tanár, egy szülő vagy egy közéleti megszólaló stílusára alkalmazódik. Ez nemcsak a szó jelentését erodálja, hanem a valódi fasiszta tendenciák felismerését is akadályozza.
A „fasiszta” szóval való visszaélés különösen veszélyes olyan korszakban, amikor valóban megjelennek a társadalomban antidemokratikus, gyűlöletre építő vagy ultranacionalista eszmék. Ha mindenre rámondjuk, hogy fasiszta, akkor az igazi fenyegetés már nem is különül el, elvész a különbség egy illiberális technokrata és egy militáns szélsőjobboldali között. Ezzel együtt a jobboldal is egyre gyakrabban használja a „baloldali fasizmus”, a „zöldfasiszta”, a „genderfasiszta” vagy a „PC-fasizmus” kifejezéseket, visszafordítva a megbélyegzés nyelvét s ezzel végképp relativizálva a szót. A „fasiszta” így már nem történeti tapasztalat, hanem retorikai ütőkártya, amely nem vitát nyit, hanem zár le.
A politikai kommunikáció szintjén a „fasiszta” szó tehát szinte elveszítette deskriptív funkcióját, és teljesen a performatív térbe csúszott át: az, hogy valakit fasisztának neveznek, nem leírás, hanem támadás. A szó elsősorban azt a szándékot fejezi ki, hogy a másikat diszkreditálják, társadalmilag elszigeteljék vagy morálisan elítéljék. Ez nem feltétlenül baj minden politikai nyelv él az értékmegjelölés eszközeivel, de baj, ha közben nem marad világos, mi az, amit valójában elutasítunk.
Egy másik fontos kérdés, hogy vajon lehet-e még hasznosan alkalmazni a „fasiszta” fogalmat az aktuális politikai elemzésekben. Egyes kortárs szerzők, mint Jason Stanley (How Fascism Works) vagy Timothy Snyder, amellett érvelnek, hogy a fasiszta gondolkodás ma is jelen van, csak új formában, nem egységes pártok, hanem mémek, kulturális jelszavak, nacionalista nosztalgiák és összeesküvés-elméletek formájában terjed. Ebben az értelmezésben a fasizmus nem egy történeti korhoz kötött rendszer, hanem egy visszatérő társadalmi kórkép, amely az autoriter populizmus, a bűnbakképzés, a történelmi revizionizmus és a félelemkeltés kombinációjában jelenik meg. Ez a felfogás ugyan tágítja a fogalom határait, de közben tudatosan reflektál a használatára is szemben azokkal, akik minden kritikai reflexió nélkül dobálóznak vele.
Végső soron a „fasiszta” szó története jól példázza, hogy a politikai nyelv nem statikus, hanem állandó mozgásban van. Egy szó jelentése nemcsak etimológiai vagy jogi kérdés, hanem hatalmi viszonyok lenyomata. A „fasiszta” ma egyszerre lehet történelmi fogalom, morális vád, politikai címke és retorikai fegyver. Ez a sokféleség azonban veszélyes is, ha nem tudjuk világosan megmondani, mit jelent a szó, akkor nem tudjuk azt sem, mit utasítunk el.
Ezért van szükség arra, hogy visszatérjünk a fogalom történeti gyökereihez, és újradefiniáljuk, mit jelent ma „fasisztának” nevezni valakit. Nem az a cél, hogy szűkítsük a szó használatát, hanem hogy pontosítsuk. Hogy ne felejtsük el, a fasizmus nem csupán erőszakos, hanem mindig előbb jön el, mint gondolnánk, szavakban, gesztusokban, tekintetekben. De csak akkor vehetjük észre, ha tudjuk, mit keresünk.
